Fukszia és muskátli

A fukszia fázósan húzódott közelebb a muskátlihoz. Didergett a hűvös szélben.
– Nem kellene már beköltöznünk a házba?
– Ugyan! Én jól érzem magam. Süt a nap. Az a kis reggeli hűvös meg sem kottyant!
A fukszia próbált a napsütésre koncentrálni, de így is egyre jobban didergett. Aztán amikor Kornél, a fekete macska melléjük heveredett, megszólította:
– Kornél, meg tudnál melengetni kicsit?
– Persze! – Kornél a fukszia köré kanyarította magát. Szerette a virágokat, ezeket az érzékeny, csöndes lényeket, már kiscicaként tudomásul vette, hogy ők nem futkároznak vele az udvaron.  Gyakran beszélgetett velük és szundikált az árnyékukban. Kis idő múlva érezte, hogy a fukszia reszket.
– Ennyire fázol? Szólok Micinek.
Nemsokára már ketten melengették Micivel a fuksziát. De a fukszia kisvártatva köhécselni kezdett.
A muskátli úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, a virágai táncoltak a napsütésben.
A két macska egymásra nézett:
– Ennek fele sem tréfa! – óvatosan megfogták a fuksziát, leugrottak az ablakpárkányról és bevitték a házba.
A fukszia már nem vacogott, boldogan integetett bentről a muskátlinak.
Eltelt egy nap, eltelt kettő, talán három is, amikor éjjel viharos szél érkezett verte az eső az ablakot, lehűlt az idő.
Kornél reggel arra ébredt, hogy a fukszia felsikolt:
– A muskátli! Leverte a vihar, ott hever a járdán!
Rohant a két macska, a muskátli még a cserépből is kiborult. Beemelték a cserépbe, szerencsére nem voltak súlyos sérülései. Bevitték a fuksziához, a muskátli nagyon csöndes volt, kókadozott.
A fukszia odahúzódott mellé, a két macska pedig két oldalról köréjük tekeredett.
Másnap már mindannyian bentről integettek a hideg szélben bólogató fáknak.