A bagoly, aki pék

Bagoly vagyok. És pék. Ez első hallásra meglepő lehet, hiszen a baglyok általában orvosok, tanárok vagy tudósok. Én viszont szeretem a tésztadagasztást, a csendesen kelő tészta illatát, nem beszélve a sülő tésztáról, aminek illatfelhőit semmivel sem lehet összehasonlítani
Sokáig én is természetismeretet tanítottam egy erdei iskolában, mígnem egy szép napon fiókáink születtek. Lelkesen hordtuk nekik a táplálékot, kövérebbnél kövérebb egereket, pockokat, cickányokat fogtunk. A gond csak az volt, hogy a gyerekek nem akartak enni.
Nagyon elszomorodtam. Nincs rosszabb annál, amikor egy anya nem tud mit tenni sivalkodó gyermekével! Persze megijedtem, hogy valami bajuk van, betegek!
Felvonult az egész rokonság. Jöttek a pápaszemes bagolydoktorok, a tekintélyes bagolyprofesszorok. Mind azt állapították meg, hogy a fiókáink makkegészségesek. Majd a friss erdei levegő megteszi a hatását! – mondták. Áfonyacsöppeket, fenyőolajat ajánlottak, de semmi hatásuk nem volt. Fiókáink csak tovább sírdogáltak.
Aztán megérkeztek a nagynénik. Kupaktanácsot tartottak. Az egyik hideg fürdőt ajánlott, a másik forrót. A harmadik iszappakolást. Majdnem megtépték egymást, csak úgy zengett az erdő, amikor az én kedves páromnak elege lett. Betelt a pohár! Punktum! Akkorát huhogott, hogy egy pillanat alatt eltakarodott az egész rokonság. Egy percre az egész erdőben csönd lett, még tán a fiókáink is elhallgattak egy pillanatra, hogy utána újult erővel kezdjék a kuvikolást.
– Édes feleségem, elrepülök a hetedik erdőbe, megkeresem a legeslegöregebb nagynénémet. Ő annyi fiókát fölnevelt, csak tud valami tanácsot adni! Harmadnapra visszajövök, ne félj semmit!
El is röpült sebbel-lobbal, mert hosszú bizony az út a hetedik erdőig!
Én meg magamhoz öleltem fiókáimat, leültem velük öregapám régi karosszékébe, ott mesélgettem, dúdolgattam nekik, hogy gyorsabban teljen az idő. Még így voltak a legcsendesebbek, ahogy ültek a jó melegben a tollaim között, hallgatva a szívdobogásomat.
Harmadnapra csakugyan visszatért a párom, de nem jött ám egyedül, vele jött a legidősebb bagolyanyó, akit valaha láttam. Amint belépett, a fiókák egyből elcsendesedtek, forgatták a fejüket, hogy jobban lássanak. Öreg nénénk odasuhant hozzájuk, nézte-nézte őket szeretettel hosszú percekig. Akkor fel sem tűnt, hogy közben fiókáink végig csendben voltak. Aztán hozzám fordult, és ennyit mondott:
– Kelt tésztát süss, kedveském, azt majd megeszik! – azzal a tollai közül előhúzott egy kis csomagot
– Itt a kovász, az élesztő!
Azzal már ott sem volt!
Én meg, mint aki álomból ébredtem, elkezdtem lisztet szitálni, tejet langyosítani, tésztát dagasztani. Kalácsot sütöttem. A kalács elfogyott, fiókáink pedig növekedni kezdtek!
Azóta is békésen telnek a napjaink.
Rájöttem, hogy világéletemben kelt tésztákat szerettem volna sütni! Az egész erdőből hozzám
járnak kenyérért, kifliért, kalácsért, kakaós csigáért, mákos kifliért, túrós batyuért.
Most éppen perecet sütök, öreg nénénk kedvencét, holnap lesz a 117. születésnapja.