Mályva néni mesél

Mályva néni, a tündér minden nap mesél unokájának, Fabónak.
Felülnek egy kisebb felhőre, amit Mályva néni odahív. Leterítik kockás plédjüket, aztán Mályva néni csettint egyet, belenyúl a felhőbe és kihúz egy könyvet. Ma egy zöld fedeles könyvet húzott ki, bár az nem nagyon akart kibújni, ficánkolt, mint egy megvadult csikó. Mályva néni keményen megmarkolta, mert a könyv ugrálni kezdett, aztán felpuffadt, mint egy varangyos béka. Végül egy pillanatra ki is ugrott Mályva néni kezéből, de ő elcsípte, jól megrázta, hogy maradjon végre nyugton.
De ekkor mi történt?!
A könyvből potyogni kezdtek a betűk. Hullottak az „á”-k és „b”-k, a „c”-k és „d”-k. Potyogtak az „í”-k, az „ó”-k, a „g”-k és a „v”-k.
Mályva néni hiába próbálta különféle varázslatokkal visszaterelni a betűket a helyükre, nem sikerült. A betűk betűfelhőként lebegtek alattuk.
Fabó egy darabig csak nézte, nézte a betűket. Fáradt volt, mert a vízimanók úszni tanítják, és sokat pancsolt a vízben. Még a békauszonya is a lábán maradt.
– Kár, hogy nincs nálam a merítőhálóm – sóhajtott egy nagyot -, akkor össze tudnám szedni őket.
– Vagy hívhatnánk egy varjút, aki összekapdossa a betűket – kezdett felélénkülni.
– Ki kellene találni, mi a kedvenc eledelük, és azzal csalogatni őket!
– Ha elkezdene esni az eső, biztosan visszabújnának a könyvbe!
Záporoztak a jobbnál jobb ötletek!
Mályva néni pedig bólintott.
Először előhúzott egy merítőhálót a levegőből. Fabó vidáman kezdett a betűhorgászatba, de a betűk kicselezték! Sőt, még ki is nevették! Villámgyorsan tértek ki a háló útjából, sőt egy „D” kitátotta a száját, és kiharapott egy darabot a hálóból.
Mályva nézni kezdett dühbe gurulni.
– Megálljatok csak, adok én nektek!
És már jött is egy szemüveges vén varjú!
– Lássuk csak! – nézett körül – Betűszedés, betűszedés… – aztán komótosan nekilátott. Először úgy tűnt, sikerül sorban elkapnia a betűket, de aztán ha egyet a csőrébe kapott, kettő kipotyogott, a végén nem bírt velük. Sopánkodott kicsit:
– Hát, vetési varjú volnék, inkább a betűvetéshez értek! – azzal elrepült.
– Adjunk nekik csokit, hátha megszelídülnek! – kérte nagymamáját Fabó.
– Méghogy csokit? Ennek a rendetlen népségnek? Legfeljebb savanyúcukrot!
– Savanyúcukrot? – háborodott fel egy „s”. – Minek nézel bennünket? Mogyorós csokit! Én csakis a mogyorós csokit szeretem.
– Kérlek! – Fabónak nem tudott ellenállni Mályva néni, és egy tábla mogyorós csokit helyezett az üres könyvre.
Erre azért izgatott mozgolódás támadt a betűk között, de egy határozott, erős hang így szót:
– Figyelem! Ez egy csapda! Senki ne közelítsen a csoki felé! Vissza akarnak bennünket csalogatni a könyvbe, pedig milyen jó itt a szabad levegőn, a napsütésben!
És mindenki hallgatott a nagy „M”-re. Egyik betű sem ment a csoki közelébe.
Ekkor elkezdett esni az eső. De ettől sem ijedtek meg a betűk, sorra nyíltak ki a pici, színes esernyők…
Mályva néni tanácstalan volt, széttárta a kezét, Fabóra nézett. Fabó tovább gondolkozott. A könyv kárörvendően csapkodott üres lapjaival.
És akkor Fabó elkezdte mondani az ábécét.
– a á b c cs d dz dzs…
A betűk között mozgolódás támadt, itt-ott sóhajtás hallatszott.
– Úgy látszik, mennünk kell. – sutyorgott csalódottan a „ty” és a „zs”.
Közben Fabó folytatta:
– e é f g gy h i í j k…
– Várjátok ki a végét, lehet, hogy el sem tudja mondani! – kiáltott egy „v”.
– l ly m n ny o ó ö ő
– Ó, dehogynem tudja, dehogynem tudja! – suttogta az „e”.
Fabó pedig befejezte az ábécét:
– p q r s sz t ty u ú ü ű v w x y z zs
– Hát akkor induljunk! – hangzott innen is, onnan is, és a betűk már nem ellenkeztek, rendben visszaballagtak a könyvbe.
– Szép napunk volt. De az ábécé az ábécé. Ha hívnak bennünket, akkor mennünk kell. Ott a helyünk! – így beszélgettek, miközben masíroztak a helyükre.
Még egy kis idő eltelt, mire mindenki megtalálta a helyét, és Mályva néni elkezdhette a mesét…