Lámpás fénye gyúl

Írta
Éreztem, hogy többé nem láthatom,
árnyékká tűnik az arc, a szem, a kéz,
néztem-néztem, hogy látványát
magamba zárjam,
talán már ott sem volt,
várta az öröklét.
Közben beszélgettünk, nevettünk valamin,
ettünk, ittunk is, ragyogott a nyári Nap,
mindannyian máshol jártunk akkor,
kezünkben mocorgott a pillanat.
Most ősz van, várok mindenkit ki elment,
ki indulóban, s ki érkezik,
emlék süpped barnuló avarba
halványul minden eltűnik.
Az utolsó intésbe kapaszkodom,
hátha visszanéz, felbukkan még,
s láthatom,
ki tudja, meddig állok ott, míg
halvány lámpás fénye gyúl
a túloldalon.