Mi történik, ha épp nem nézünk oda?

Hajnal. Álmosan kinyitom az ajtót. Látszólag minden ugyanolyan az udvaron, mint általában. Látszólag.
Aztán meglátom, hogy a bodzafa helyet cserélt az eperfával és a borostyánbokor most próbál a helyére surranni.
Persze ez nem lehetséges, nyilván álmodom. Nyilván.
Megdörzsölöm a szemem. Ekkor az akácfából kirobban a nevetés:
– Bruhaha, nem bírom tovább! Olyan fejet vágtál!
És erre felélénkül az udvar! A fák és a bokrok fogócskáznak! Naná! Miért is képzeltem azt, hogy nem? Csak mert eddig nem láttam?
Ott meg egy jó nagy éticsiga kerékpározik egy piros biciklin. Ügyesen cselezi ki az orgonát, aki nagyon belefeledkezett a futkározásba.
Vajon hová teker a csiga? Mi dolga lehet ilyentájt?
– Képzeld el, hogy semmi! Semmi dolga nincs! – suhogja a fenyő – Csak úgy tekeri a pedálokat, mert ahhoz van kedve!
Aztán észreveszem, hogy nő a fű. És azt is, hogy mindegyik fűszálhoz napfényfonalat kötöttek, és úgy húzzák fölfelé őket.
A mályvabokrok izgatottan sutyorognak, ágaikkal hadonásznak, aztán szétszaladnak, és már fociznak is!
Rigócsapat gyülekezik, előttük egy kottaállvány.
A lábamnál hét egér surran el gyorsan, elfelejtek sikoltani, ahogy meglátom a kisegereken a hátizsákokat.
– Gyorsan, gyorsan, gyerekek, el kell érnünk a 6.20-as buszt!
Utánuk kiáltok: – Hová siettek?
– Sajtkiállításra! Hozunk neked kóstolót!
Ez már sok nekem! Keresek egy biztos pontot az udvaron, és meglátom a nagy szürke kandúrt. Ő aztán nem zavartatja magát! Összegömbölyödve dorombol a fűben, ugyanúgy, mint tegnap, vagy holnapután.
Megsimogatom, erre megszólal:
– Én vagyok az elvarázsolt királyfi. De most lusta vagyok átváltozni.
Szervusz, udvar, azt hiszem, visszafekszem aludni! Vagy felkelek. Már nem is tudom.
Odabent az orchidea bánatosan néz kifelé az ablakon át az udvarra.
Megfogom, kiviszem.
Kiugrik a cserépből és egy pillanat múlva már vidáman fogócskázik ő is!