A megbokrosodott varázssipka

Egyszer egy medvemackó éppen kisinast keresett magának. Királyi várak kifestésével foglalkozott, de nem ám egyszerű szobafestő volt, hanem festőművész. Egy degeszre tömött, dagadt hátizsákot cipelt a hátán, abban hordta az ecseteket, festékeket és más bűvös dolgokat, mert mellesleg varázsló is volt.
Mivel megunta a hátizsák cipelését, és a tudását is szívesen megosztotta volna valakivel, valamint vándorlása során unatkozott, egy városka főterén leült, és kihirdette, hogy kisinast keres.
A jelentkezőktől azt kérte, hogy fessék le őt, a hátizsákját, meg a varázskalapját.
Szebbnél-szebb rajzok és festmények készültek, de a medvemackó valahogy mégsem érezte úgy, hogy megtalálta a kisinasát. Ezért úgy döntött, továbbindul, amikor a téren megjelent egy sovány, sárga macska.
Valahogy első látásra szimpatikus lett a medvemackónak, titokban azt remélte, hogy a macska is kisinas szeretne lenni.
– Én? – ámult el a macska, amikor rákérdezett – De hiszen én majdnem világhírű operaénekes vagyok! -. Egyből el is kezdett énekelni:
– Miaúú, miíáúúú, miááááááááhúúúúú! Nyaaú, nya-a -a -ú!
– Igen, igen, már hallom, te valóban majdnem világhírű énekes vagy! De esetleg nem szeretnél megtanulni festeni is?
– Nem – felelte egyszerűen és szerényen a macska – Csakis az éneklés érdekel. De ha gondolod, vihetem egy darabig a hátizsákodat – ezzel már fel is kapta volna a zsákot, de meg sem tudta mozdítani. Viszont meglátta a varázskalapot.
– Hohó! Ez itt teljesen úgy néz ki, mint egy varázskalap! Vagyis varázslósipka!
– Mert az is! De csak az én fejemen működik – hűtötte le a macska lelkesedését a medvemackó.
– Nahát, akkor épp azért felpróbálhatom, nem? Hiszen úgysem történik semmi!
– Hát ebben igazad van!
A macska máris felkapta a lila, csillagokkal ékes kalapot, és pörögni-forogni kezdett benne. De valami történhetett, mert miközben pörgött-forgott, hirtelen egy ecset termett a mancsában, az ecsetről pedig fekete festék fröcsögött a tér gyönyörű, tiszta, színes házaira.
– Azonnal hagyd abba, állj meg! – fogta a fejét a medvemackó.
– De nem tudok! – visított a macska – Vedd le a fejemről, szédülök!
A medvemackó lekapta a macska fejéről a kalapot.
– Hát ilyet még nem pipáltam! – gondolkozott fejét fogva, de nem tehette sokáig, mert kiabáló, dühös emberekkel kezdett megtelni a tér.
– Mit műveltetek? Hogy néznek ki a házaink? Takarodjatok innen!
– A macska volt! A macska volt az! – süvített egy kövér asszonyság seprűvel a kezében – Lássuk el a baját! – és már emelte is a seprűjét, amikor a varázskalap hirtelen a fejére szállt, az asszony pedig sóbálvánnyá dermedt.
Erre elcsendesedtek az emberek, kicsit hátrébb húzódtak.
A macskának még minden szőrszála égnek állt, a bajusza remegett. A medvemackó nyugtatgatta.
– Úgy látszik, megbokrosodott a kalapom! Nem volt véletlenül varázsló a családodban?
– De, i-i-igen. Ha nem tudnád, minden macska rendelkezik varázserővel, de dédanyám macskatündér volt. Én ugyan csak a gyönyörű hangját örököltem.
– Hm, hm! – erre csak ennyit válaszolt a medvemackó – Mit tegyünk? Nem hagyhatjuk így itt ezeket a házakat, holnap viszont várnak egy várban.
– Úgy bizony! – helyeseltek az emberek – Nem hagyhatjátok itt ilyen állapotban a házainkat!
– Ugyan már! Varázsló vagy, biztosan tudsz valami trükköt, amivel egy pillanat alatt szépen kifested a házakat! – biztatta a macska.
– Sajnos nem – ingatta a fejét a medvemackó – mivel saját magam is varázslatosan tudok festeni, így erre nem terjed ki a varázserőm. Viszont eszembe jutott valami – nézte-nézte a macskát.
– Mi lenne, ha újra felvennéd a sipkát, és
– Nem! Nem és nem! Dehogy veszem fel! Egyből kiseprűznek a városból!
– Várd már ki a végét! Felveszed a sapkát ÉS közben énekelsz.
A macskának erre felcsillant a szeme: – Gondolod?
– Gondolom! – bólogatott vidáman a medvemackó.
– És ha mégsem sikerül?
– Hát, azt hiszem, akkor elő kell vennem a varázserőmet, hogy nagyon gyorsan el tudjunk iszkolni innen! De azért próbáljuk meg! – ezzel levette az asszony fejéről a varázssapkát, és a macska fejére helyezte.
A sóbálvánnyá dermedt néni föléledt, de nem volt ideje újból kezdeni a kiabálást, mert a macska ismét elkezdett pörögni, közben pedig énekelt. Mindenki tátott szájjal figyelte, mert a kezében termett egy ecset, de most nem fekete festék fröcsögött belőle, hanem kék, zöld, sárga, piros, lila és rózsaszín! Egy szempillantás alatt olyan szépek lettek a házak, amilyenek még új korukban sem voltak!
A medvemackó lekapta a sipkát a macska fejéről, az emberek örültek.
– Nem akarsz mégis a kisinasom lenni? – kérdezte a macskát a medve.
– Nem! – felelte kedvesen macska – De ha akarod, viszem a hátizsákodat a következő városig!