Csipkebokor

Akkor már hetek óta sántikáltam, de nem csodálkoztam. Volt az a baleset, a fémek és csavarok a lábamban. Ráfogtam az időjárásra, és a sok lótás-futásra, ami akkoriban volt.

De azért egyre furcsább lett a dolog. Néha mintha ólomból lett volna a lábam, vagy mocsárból kellett volna kihúzni az egyre mélyebbre süllyedő, sárral nehezített csizmámat. Aztán mintha hegyet másznék, és a csúcs közelében már csak a szívem vinne tovább, mert a lábam már rég a sziklák része lett a testemmel együtt. Futni sem tudtam. Mintha egyre nagyobb rögöket cipeltem volna magammal, kiszaggatva őket a földből.

Aztán idővel kezdett földbe gyökerezni a lábam. Nem, nem ijedtem meg semmitől, csak így tudom leírni, mi történt.

Ha megálltam valahol, bárhol, kis idő múlva úgy éreztem, hajszálgyökerekkel kapcsolódom az anyaföldhöz, és nehéz elindulnom. Eleinte még el tudtam ezt titkolni, de később kezdtek furcsán nézni rám az emberek. A hajszálgyökerek egyre vastagodtak, az elindulás egyre nehezebb lett, és egyre inkább szánakozó pillantásokat kaptam.

Néha elestem, elbuktam. Ilyenkor a segítő kezek is meglepődtek, milyen erővel kapaszkodom a földbe, milyen erővel fog a föld.

A kiránduláson viszont erőre kaptam. Barátaim örültek, hogy könnyebben járok.

Az erdő szélén, egy tisztáson megálltam, körülnéztem. Mélyen szívtam tüdőmbe az ismerős hegyi levegőt.

Nem tudtam tovább menni. Van úgy néha, hogy az ember csipkebokorként találja meg a helyét a világban.

Azért máig gyakran álmodom arról, hogy futok, könnyedén, lazán, felhőkből áradó zeneszóra, hajam lobog a szélben.